" S most, olvasóm - ki vagy? Barátom
Vagy ellenségem? nem tudom -,
Isten veled hát! - ezt kiáltom,
Baráti szóval búcsúzom.
Bármit kerestél verssoromban:
Felfrissülést a munkagondban,
Viharos, szép emlékeket,
Elmés szót, élő képeket,
Hibát stílusban és szavakban,
Kívánom, lelj bár cseppnyi részt,
Mely álmodni s mulatni készt,
Vagy arra, hogy folyóiratban
Vitázzék harcos ingered.
Elválunk most. Isten veled. "
/Puskin: Anyegin/

/Idézte: ff/

Ha valaki álmában megkapja a „kezdő újságírók csomagját”, benne határidőnaplóval, kezdő tippekkel, meg ilyenekkel, akkor az egyértelmű jel arra, hogy valamit errefelé is lépjen? Nem nyergelek át, az tuti, mondjuk csak postolok, az épp elég. Elhanyagoltam mostanában úgyis, szánom-bánom...

A kiesett időről annyit, hogy jó volt, szép volt, ilyen is volt, elég is volt. Volt abban Sz. társkeresős sikereitől nekibuzdulva egy pár randi Besavanyandival, akit próbálhatsz jobb kedvre deríteni, de végeredményben hiába. Újabb bizonyíték arra, hogy ennek a netes marhavásárnak nem sok értelme van. Kirakod magad a polcra, megnéznek, megtapogatnak, de haza nem visznek, max kölcsönbe. Van még elég a polcon, lehet válogatni, nem kell tartós darab.

Volt téli wellnesshétvége Andibandival, akinek másnapra sikerült úgy megfáznia, hogy 39 fokos lázzal feküdt otthon 2 hétig, és még most sem bír nyelni, így igazából enni sem, úgy fáj a torka.

Szilveszterkor E-klub Sz.haverommal, újévi fogadalmak, újévi tervek, bár nem tudom, mit lehetne megtartani abban az évben, aminek a sorslapja az Akasztott számomra. Jelentés: ne próbálkozz, ne erőlködj, úgyse sikerül semmi, maradj lógva a lábadnál fellógatva, aztán akkor talán megérted, ha elég erősen gondolkozol, miért történik veled mindez. Előjelként, csak hogy erre készüljek, november óta egy elképesztő méretű sz*pássorozat várt melóhely 2-n, aminek a végén már mindent feladva csodában nem reménykedve átbillentem az újévbe. Vártam, hogy még ennél is szarabb lesz. És elhatároztam, hogy ha elkezdődik, én feladom, nem nekem való ez a munka, túl sok idegeskedés, erőlködés, kevés siker, kevés pénz. Szar ám a teljesítményarányos fizu, ha nem jön össze semmi. De nekem még az sem jön be, hogy normális indokkal rendesen felmondjak: a sz*pássorozat végére becsúszott egy új ügyfél... És újra jönnek itt a remények nekem, a látodmegyezneked... Már nem húzok lapot reggelente, nekem az nem jön be, ritkán nyúlok a paklihoz. De két ünnep között megtettem: kérdés, csináljam-e melóhely 2-t vagy sem? A múlt és a jelen tökéletesen leírva, tehát stimmelnie kell a jövőnek is. És mi áll a jövőben? Kelyhek 2: szerelem. Gratulálok, ff.

Akkor mindenkinek:

A minap a következő történettel találkoztam melóhely 1-en a fórumon:

Barátnőmmel és két barátommal a Nyugati mellett, a P***ó sörözőben beszélgettünk, majd éjfél körül indultunk bulizni a B******-ba, ami a pályaudvar másik oldalán van. Időközben barátnőm valami csajtól kapott, félreérthető SMS-en megsértődött, bevágta a néma durcát, amire útközben valahol a Nyugati aluljáróban ráuntam, és közöltem, hogy akkor én elmegyek haza. Elköszöntem tőle és a két havertól, majd elidultam fölfelé a lépcsőn. Mire fölértem, már csöngött is a mobilom, haverom hívott, hogy ne legyek már ilyen, beszéljük inkább meg, és menjek bulizni, stb. Végül is elindultam visszafelé. Leértem a lépcsőn, indultam keresztül az aluljárón. Ők valahol a legvégén, a lépcsők aljánál jártak már, míg én az aluljáró közepén elhaladtam egy kb. 15 fős cigánybanda mellett. Azok elkezdtek méregetni, majd kötekedni kezdtek. Először a szokásos "mit nézel kö***g, gyere ide szétb***lak" kategóriájú beszólogatások mentek, aztán elkezdtek keménykedni. Én hátranéztem, mire hárman-négyen utánam eredtek. Egyikük ledobta a dzsekijét és kést vett elő. Haverjaim látták, hogy balhé van, egyből indultak vissza, hogy mellém álljanak, mégse legyek teljesen egyedül 15 cigánnyal szemben. Amelyik először megindult, újból fenyegetőzött valamit, de ekkor már az egész banda jött felém. Éreztem, hogy itt most kurva nagy balhé lesz, elkerülni már nem tudom, úgyhogy gondoltam, ideje kicsit kiegyenlíteni az erőviszonyokat. Engedéllyel tartott fegyver elő, csőre húztam, és közöltem, hogy nem akarok balhét, úgyhogy ne jöjjenek közelebb. Hátra arc, és felejtsük el egymást. Először megijedtek talán, vagy legalábbis megtorpantak, gondolom, nincsenek hozzászokva, hogy akibe belekötnek, fegyvert fogjon rájuk. Valóban nem akartam balhét, így elkezdtem hátrálni, közben rájuk tarva a fegyvert. Barátaim látták hogy ez már nem egy hétköznapi balhé, amikor meglátták a pisztolyt a kezemben, érezték, hogy itt ők már nem sokat nyomnak a latban, vagy vissza tudom tartani őket és lelépünk, vagy nem, de akkor végünk. Barátnőmnek közben sikerült elmenekülnie, így hárman maradtunk. Hirtelen megint felbátorodtak a cigányok, látván, hogy tényleg nem akarok lőni, újra megindultak felénk. Azt hitték nem merek lőni, a legnagyobb hangú - mint később megtudtam, a neve Puporka Richárd - folyamatosan óbégatott: - Na mi van, g**i, há' ilyen kemény csávó vagy, há' lőjé' le, gyere, lőjé' le, te kö***g, szétb*****k a fejedet is, te b**i, ide, ide lőjé' b***eg! - és hasonlók (elnézést). Ekkor már tudtam, hogy puszta fenyegetéssel nem tudom megállítani őket. Már vagy harminc métert hátráltam, ők meg követtek, próbáltak cigánymódra körbevenni. Utoljára szóltam, hogy álljanak meg, mire az egyik, aki a legközelebb volt, hirtelen felém rontott. Abban a pillanatban lőttem. A csávó kb. két métert repült, összeesett. Ebben a pillanatban az egész banda egyszerre rontott nekem. Kettőt még sikerült leszednem, de kiürült a tár. Eldobtam a pisztolyt, és próbáltam még védeni magam. Az egyiket még sikerült alaposan megrúgni, de többre már nem volt lehetőségem, csak azt éreztem, hogy nincs már alattam a lábam. A földre kerültem, tudtam hogy esélytelen már a küzdelem. A fejemet próbáltam védeni, mint a képeken is látszik, nem túl sok sikerrel. A földön fekve kb nyolcan rugdostak össze, többször fejbe illetve bordán rúgtak, vascsővel ütöttek, lényegében ahol értek. Ez szerencsére nem tartott sokáig, csak amíg barátaim oda nem értek, ők szedték le rólam a cigányokat. A rugdosás közben kicsúszott a farzsebemből a szolgálati igazolványom, és a fényképes felülettel, jelvénnyel fölfelé nyitva esett a földre. Ekkor hirtelen meghátráltak a romák, elkezdtek óbégatni, hogy "Rendőr vagy te g**i? Há' mocskos zsaru vagy te kö***g?" Míg a saját sérültjeikre figyeltek, én föltápászkodtam, közben ketten újra nekem támadtak, de két barátom közénk állt, és elkezdtek rángatni, hogy addig tűnjünk el innen, amíg lehet. A pillanatnyi esélyt kihasználva megléptünk az aluljáróból. A pályaudvar mögé érve próbáltuk felfogni, hogy mi is történt, de tudtuk, hogy ezek pillanatokon belül itt lesznek fönt, és akkor nekünk végünk van. Épp akkor fordult be a sarkon egy rendőrautó, azt hittük, hozzánk jön. De nem. Elmentek mellettünk. Mondtam a srácoknak, nem tudom mi lesz, de bármi legyen is, én szólok a rendőröknek, mielőtt még ezek fölérnek. El is indultam a járőrkocsi felé, ami közben alaposan eltávolodott tőlünk. De már nem volt időm elérni, jöttek fölfelé a cigányok. K***a sokan! Na, mondom, itt most végünk van, itt döglünk meg mindhárman... Odaálltam haverjaim mellé, most már jöjjön, aminek jönnie kell. 10-15 cigánnyal szemben nem sok esélyünk van, de legalább felvesszük a kesztyűt. Vártuk, hogy nekünk jönnek. És nem! Megálltak. Nem értettük mi van, amikor egyszerre kilépett közülük és elindult felénk három férfi. Az lepett meg, hogy ezeket még lent nem láttam, nem is cigányok voltak. Kiderült, hogy civil ruhás rendőrök, akik épp erre jártak. Hallották a lövéseket, és azért rohantak oda. Megkezdődött az intézkedés, előkerült a járőrautó, megjöttek az akciósok is, a banda és közénk álltak, a civil ruhások pedig elkezdték kérdezgetni, hogy mi is történt tulajdonképpen. Mi próbáltuk elmondani a történteket. Amikor megkérdezték, hogy hol a fegyverem, mondtam, hogy nem tudom, amikor kiürült, a földre dobtam, azóta nem láttam, nem tudom hová lett. Ezt csak az hallotta, akivel beszélgettem, akik a bandára figyeltek, nem. Egyszer csak rohant föl az aluljáróból két cigány, akik addig még lent voltak, és az egyiknek ott a kezében a pisztolyom! A rendőrök nem tudták, hogy milyen fegyver az, kié, töltve van-e, stb, egyszerre kaptak mind a fegyvereik után, csőre rántották, és üvöltöttek a cigányra, hogy azonnal dobja el. Na, az persze megijedt, hogy ezek menten lelövik, el is dobta a pisztolyt nagy méltatlankodva. Rohantak oda a rendőrök, hogy elfogják őket, mire az egyik, már lefogott haverjuk egyszerre a köztünk álló rendőröknek rontott, alig tudták lefogni. Ekkor mondták a zsaruk, hogy így nem igazán tudjuk tisztázni a helyzetet, úgyhogy majd bent, az örsön folytatjuk. Minket az egyik irányba, a bandát a másik irányba vezették el, majd a Nyugati rendőrörsön lettünk előállítva. Mi hárman, a 15 cigányból pedig érdekes módon csak ketten... A nyomozók megkérdezték a Westend biztonsági őreit is, akik alig ötven méterre voltak, hogy mit láttak, mire azok elmondták, hogy semmit, csak valami durrogást hallottak, de nem is figyeltek rá. Bent kikérdeztek minket, hogy mi is történt az aluljáróban. Felvették az adatokat, majd közölték, hogy hívnak hozzám egy mentőt, mert meg kell nézetni a fejemet, elég szarul nézek ki. Hamarosan meg is jött. Engem bilincsbe verve, vezetőszíjon, rendőri kísérettel vittek be a Balesetibe, ahol megcsinálták a vizsgálatokat, leápolták az arcomat, megröntgenezték a fejemet, aztán megállapították, hogy élek... Az orvosok elmondták, hogy nagyon szerencsés vagyok, mert már több fiatalt hoztak be hozzájuk, akiket ez a banda megtámadott, egyikük például hetekig lebegett élet és halál között az intenzív osztályon, úgy összeszurkálták. Végül megállapították, hogy nagyon súlyos bajom nincsen, de a jobb szemem látóidege megsérült, és ez valószínűleg örök életemre így marad. Ha még egyszer megütik ezt a szemem, meg is vakulhatok. Barátaimat már hajnalban kiengedték, őket tanúként hallgatták ki, engem pedig gyanúsítottként, rabszállítóval, megbilincselve vittek be a VI. kerületi kapitányságra, ahol csoportosan elkövetett garázdaság, testi sértés és fegyverrel való visszaélés megalapozott gyanújával vettek előzetes letartóztatásba. A cigányok ellen pusztán garázdaság gyanúja miatt indul eljárás, még könnyű testi sértés miatt sem, ugyanis a szétrúgott arcomra, bevérzett szememre közölték, hogy 8 napon belül gyógyuló sérülés... Csoportosan elkövetett gyilkossági kísérlet? Ugyan... Az éjszaka további részét az előállítóban töltöttem, egy széken ülve, bár a rendőrök mind baromi rendesek voltak, miután megtudták mi történt, egy emberként álltak ki mellettem. Sajnos ők nem sokat tehettek az érdekemben, de jó volt tudni, hogy legalább hisznek nekünk. Másnap 10 óra körül került sor a kihallgatásra. Vallomástételemet követően rabosításra vittek, tenyér- és ujjlenyomatot vettek, majd fényképes nyilvántartásba kerültem rabszámmal a nyakamban, mint valami köztörvényes bűnöző. Ezt követően aláíratták velem a jegyzőkönyvet és a lefoglalási határozatot, miszerint tudomásul veszem, hogy a vizsgálati időszakra a fegyveremet és a helyszínelés során az aluljáróban talált töltényhüvelyeket bizonyítékként lefoglalják, és szinte mellékesen jegyezték meg, hogy mivel gyanúsított vagyok, az ügyben, az adataimat "sajnos" nem tudják zártan kezelni. Így a nevemtől kezdve a címemen át az összes adatomhoz hozzáférhetnek az ügy többi szereplői, és azok ügyvédjei. Vagyis magyarán menjek haza nyugodtan fegyver nélkül, és bízzak benne, hogy álmomban nem vágják át a torkomat, de csak azért mert az "ritkán fordul elő." Végül, miután mindenen túlvoltunk, 24 órás előzetes letartóztatás után kiengedtek, érdekes módon egyszerre a két letartóztatott cigánnyal, akiket már a kapitányság elott várt a fél banda, akiket azóta sem tudom, miért nem állítottak elő velünk együtt. Még időben jeleztem a rendőröknek, hogy egyáltalán semmi garanciát nem látok rá, hogy ha egyszerre engednek ki minket a két kapun, nem fog megismétlődni az egész a rendőrség előtt is, úgyhogy végül kaptam magam mellé egy rendőrt, aki kikísért az épületből, hátha így nem lesz balhé. Ennyit tudtak tenni a béke érdekében, köszönjük.
A 15 fős banda, amely ránk támadt, azóta is szabadlábon van, ott dekkolnak a Nyugati aluljáróban, és nyilván továbbra sem fogják vissza magukat, pedig a rendőrök elmondása alapján lopástól a testi sértésen át a rablásig minden miatt voltak már előállítva. De hát ez Magyarország, ahol nem ők a bűnözők, hanem én és a barátaim, akiknek volt pofájuk megvédeni magukat 15 cigánnyal szemben. Az ügy érdekessége, hogy a cigányok kihallgatásuk során említettek azt hazudták, hogy ők a sértettek, akikre én ok nélkül fegyverrel rájuk támadtam, miközben azt kiabáltam, hogy "meghaltok büdös cigányok". Így az ügyet a továbbiakban rasszista indokkal elkövetett fegyveres támadásként kezelik. A konzekvenciát szerintem mindenki vonja le maga: ez Budapest, ez Magyarország, ez a jogrendszerünk, ebben élünk. Mivel az ügy sajtónyilvánosság elé kerülésére gyakorlatilag semmi esély, kérem a kedves Olvasókat, terjesszék ezt a cikket e-mailben és online fórumokon. A Nyugati aluljáróban pedig csak páncélautóval közlekedjetek sötétedés után, mert a jelek szerint már a fegyver, a küzdősportos múlt és a polgárőr-igazolvány sem nyújt elég védelmet, ha néhány szegény, kirekesztett cigányember nekikeseredik a sorsnak.

Világlátás javulóban :) Egyetlen dolgot lehet tenni, korán felismerni ezt a típust, és elkerülni.

Túl vagyok egy hétvégi bulisorozaton: péntek este szülinapozás egy drága belvárosi helyen, hangos kubai zenével. Szombaton egyik kollégám búcsúztattuk tűzijátékkal, tábortűzzel, jelképes padégetéssel. A tábortűzön persze. Vasárnap aludhattam volna, ha nem állít be már 7-kor kishúgom a babával, így aztán lett egy korai nagybevásárlás, minimális sorbanállással, délután meg rokonság...

 Andibandi visszatért Londonból, talizni akart, de nem volt hozzá hangulatom.

Össze kéne szednem magam...

Ritkán írok, mert a sors egységes hadjáratot indított ellenem: melóhely 2-n elég szarul áll a szénám. Ez a baj az olyan munkahelyekkel, ahol emberekkel kell foglalkozni hivatásszerűen, mert ha az ember lusta, csökönyös és hirtelen felindulásból döntő emberekre alapoz, akkor nyilvánvaló hogy nem lesz valami nagy karrierje. De most csak puffogok, meg sötétben látom a világot, azért (is) írom ezeket. De hát ha ez van?

Ez azért már érdekes: az ezt kettővel megelőző postom után Andibandi hirtelen felhív, hogy helló, mi van veled? Namost akkor ez véletlen, vagy „le vagyok leplezve”? Aztán jövő hét péntek helyett már vasárnap kiegyeztünk egy billiárdparty mellett. Próbáltam felkészülni arra, hogy az összes felmerülő új fickó nevét megjegyezzem, de csak egy volt, az is csak mellékesen odavetve, valami régi ismerős. Na ez a helyzet meglepett. Végre eljutok arra a pontra, hogy tőlem aztán a naptárban lévő összes férfinevet felsorolhatja, és semmi féltékenységszerű dolog nem jön ki belőlem, erre tessék. Egész szombat délután kerestem a nyeremény hotelcsekket, amivel ő lepett meg még tavasz tájékán, hogy jó lesz az a téli kiruccanásunkra – oda akartam adni neki, mivel készül Londonba. De nem találtam, sehol. Legalább jót billiárdoztunk, mint két régi barát.

HK ajánlotta figyelmembe ezt a könyvet, nosza rajta, múlt héten megvettem, és egész vasárnap nem bírtam letenni. Hát valami iszonyat jó!

Titkárnőt keresőknek :)

Bál volt melóhely 2-n, egész napos, pénteken. Ennek örömére kivettem szabinak az egész napot (aminek örömére behívtak melóhely 1-re szombatra túlórázni, merthogy senki sem bírja megcsinálni a melót. Hát gondolhatjátok...). Finom kaják, finom borok, finom pipik, és még nyertem is egy hátizsákot – minden egyben volt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Hazafelé elpilledve sétáltunk Budáról az Erzsébet-hídon át az Astoriáig DP kollégával, de mire odaértünk, pont elment előttünk a busz, így a taxi mellett döntöttünk. Amire én, ha egyedül vagyok, sajnálom a pénzt. Szombaton reggel ráérősen begurultam, majd szembesültem a káosszal, ami a nem-létem alatt kialakult, az összes főnököm betelefonált, hogy mi a helyzet, sőt, az egyik be is jött délután. Szóval a délután derekára én már csak egy jó szaunára vágytam, amit be is illesztettem a napirendbe, majd haza, és egy akkorát szunyáltam, mint egyszer :)

Andibandival már csak sms szintjén kommunkikálunk, volt bulizni, fel akarta szedni egy titokblogger csávó, a haverját meg ő, meg ott a többi figura is, szóval ennél a pontnál elég is lett ebből a szappanoperából nekem. Felhívott a héten persze kétszer, hogy helló, és már darált is egy szakmai kérdést, hogy mi a véleményem, én elmondtam, aztán elköszönt és ennyi. Semmi hogy vagy, semmi ilyesmi. Ha én nem kérdezem őt, eszébe sem jut megkérdezni, ha meg megkérdezem, elkezdi regélni a pasikat, hogy kivel mikor hogy... nade TE hogy vagy vazze, kérdezném tőle, most akkor rossz az neked, hogy xy igen, de nem kell, yx meg nem, zx meg talán, yz meg a nője mellett néha, vagy jó ez neked? De nem kérdezem, mert úgyse tudnám megérteni, mi a jó ebben, ha meg nem jó, akkor meg miért csinálja.

"Dolgozz, mintha nem lenne szükséged pénzre. Szeress, mintha soha senki nem ártott volna neked. Táncolj, mintha senki sem figyelne. Énekelj, mintha senki nem hallgatna ezen a Földön."

Hiú remények már nem is próbálkoznak. Nem is kellenek. A valóság érdekel. Ami kb. az lehet, hogy Holdistennőm most úgy gondol rám, mintha érettebb lennék egy fokkal. Remélem ezt gondolja. Ennyi bőven elég lenne. Lehet, hogy hiba volt, de elmondtam HK-nak a sztorit Holdistennőmmel. Azóta sem érti teljesen, de már így is többet mondtam mint kellene szerintem. Nem jó, ha mindenki mindent tud.

Egyenlőre melóba kell temetnem magam melóhely 1-en, kezdődik a két hónapos idegtépés. Évente két-háromszor fordul ez elő, de mivel kínai kereslet is van e kiváló, gyártás közben idegtépést okozó termékre, így többszöri előfordulás várható. Erre felkészülendő május (!) óta küzdök Újfőnök úrral, hogy ezt meg ezt így szeretném, mert akkor sokkal egyszerűbb, és ő is a pártomat fogja, aztán valahol mégis elvérzik a dolog a felsőbb szintek nyomása miatt, vagy amiatt, hogy jön egy újabb egyszerűsítési láz, és ha már az optimálisra egyszerűsített dolgon még valamit változtatunk egyszerűsítés címszó alatt, abból már csak bonyolítás lehet. Ergo ugyanott vagyunk, csak a ló túloldaláról estünk vissza. Csak a május óta tartó vitatkozás miatt teljesen apatikusan állok hozzá a dolgokhoz. Ez van.

Picikékszeművel teljesen visszaalakul a dolog baráti szintre, és ennek örülök. Annak viszont nem, hogy a tegnapi ügyfelem még mindig tutyimutyi, hiába látszódik róla, hogy már nem az. És persze megint úgy kell lecsúsznom a ranglétrán előbbre mászás lehetőségéről, mint 3 hónapja. De ebben én is hibás vagyok valamilyen szinten, nem csak rá kellene támaszkodnom. Valami új ötlet kell, amit eddig még nem csinált senki, mert valami eszméletlen erős lett a konkurencia.

Olvasom ezt a blogot, és olvasom azt a könyvet. Van benne egy szófordulat: „a sorsommal tudtam”. Valami halvány elképzelésem volt eddig arról, hogy ez mit jelent, az is Holdistennőmmel kapcsolatban. Ma megismerkedtem ennek a jelentésével!

Fura az egész.Fura és elképesztően egyszerű. Most nem tudom, ki vonzott kit, ki kívánta, hogy tűnjön fel. Valahol úgy érzem, megfordult a szitu, és most nem én vagyok az, akit vonzott, hanem a vonzó. Persze bennem van mindkettő, de akkor sem hiszem, hogy csak az én gyermekem ez a hihetetlen vonzás, ebben ő is benne van. „Csak” annyi történt ugyanis, hogy Holdistennőm belibbent ismét az utamba: egyszerűen csak felszállt a metróra, teljesen máskor, máshol, mint szokása – gondolom én, mivel eddig nem láttam. Vagy csak az a régi hang szólalt meg bennem, ami eddig is arra vitt, amerre ő volt? Most nem éreztem ezt a hangot olyan egyértelműen , mint régen. De gyanítom, az volt. A lényeg, hogy egymás útjába kerültünk, és mindaz, ami régen megakadályozott abban, hogy utánamenjek, és beszéljek vele, hirtelen olyan nevetségesnek tűnt. „...csak az a szégyellnivaló az életben, ha nem vállalod fel azt, hogy szeretsz...” járt az idézet a fejemben, és megadtam magam annak a kimondhatatlan erőnek, amikor leszállt, és utánarohantam...

És hogy miben maradtunk? Abban, amit az egész sorsunkkal tudunk valószínűleg...

Aztán most meg azt hiszem, kezdem megadni magam. Olvasom őt, és mivel sokat idéz, amely idézetek olyan találóak, most azt a könyvet olvasom. Mintha én is kezdeném megadni magam ennek a „zsarolásnak” ahogy a könyv írja, Picikékszeművel kapcsolatban. Most tényleg borozni voltunk, most tényleg a körúton ültünk egy kávéház hűvös teraszán, vagy minek mondják ezt, napernyők alatt asztalok és székek, na ott. És utána kisétáltunk a Margit-szigetre, persze nem arra a partra, ahol mástól lehetnek emlékek, hanem máshova, és mivel még nem voltam este ott, így ez az emlék hozzá fog kötődni. Csak azt nem tudom, nekem miért olyan nehéz eldönteni, hogy megadjam-e magam, vagy sem? Más dolog ugye valamit csinálni, és megint más csak kipróbálni. De ha kipróbálod, akkor miért veszik úgy, mintha elfogadnád, mintha már csinálnád? És mivel nem akarsz csalódást okozni, csak ezért engedsz végül az unszolásnak, hogy na jó „kipróbálom”, amit ezek után elfogadásnak ítélnek, és ha nemlegesen döntesz, akkor pont ott vagy, hogy csalódást okozol, és akkor mit csinálsz? Mi az erősebb, az egód, az akaratod, vagy ez a körmönfont csapda, amibe belecsaltak?

Bye-bye hiúság! TündéRrel esőben sétáltunk a parton. Aztán mára vége is lett. Az a fajta eset, amikor próbálsz közelebb kerülni, de a másik csak integet a vaskos biztonsági üvegfala mögött: jó volt, hogy egy picit kimentem levegőzni, de alapvetően itt érzem magam jól, itt élek. Kedvellek, de neked itt nincs helyed. Érteni lehet ezt? Nem. Megérteni? Igen. Csak kár érte.

Szóval ha van őrangyal, aki akkor boldog, ha én is, akkor teszem fel a kérdést, miért? Miért kell engem ilyen helyzetekbe hozni? De A VÁLASZ ami a zsigerekben motoszkál, nem ehhez a kérdéshez tartozik...

Vagyis részben igen, de néhány fontos részlet felett elsiklik az ember. Ami talán az lehet, hogy az őrangyal igazából azért kísérgeti az embert, hogy arra a kijelölt útra terelgesse az embert, ami neki van szánva.

És ha már változtatni nem tudok a dolgokon, annyit tehetek, hogy a jó oldalukat nézem. És örülök, hogy egyáltalán felfogtam ezt az üvegfalat, és látom, hogy hol hibáztam.

És ez azt jelenti, hogy egy lépést tettem az úton remélhetőleg a jó irányba. :)

That's what I call a cat-astrophe!!! :)